Valamiért a hazugságot morális bűnnek tekintjük, pedig az ember elemi szükséglete, hogy védje magát, rejtse magát, amikor úgy látja jónak, és képes legyen elhárítani a kíváncsi tekinteteket.

Nos, a hazugság ennek az egyik legfontosabb eszköze. Függőként az ember nem azért hazudik, mert ez a hobbija, vagy mert elhatározta, hogy alkoholistaként megszeg minden erkölcsi normát, és miközben kirabol két bankot, megijeszt két óvodást, még a szerhasználatával kapcsolatban is megtéveszti az emberiséget.

Hanem azért, mert a másik nem tudja elviselni az igazságot, és mert az ivásról gyakran nem lehet őszintén beszélni. És ennek van egy fontos következménye: a függőség-iparban a tünetmentesség mímelése lett a főszabály.

• Mert mi lenne, ha a korábban droghasználó, majd rehabot megjáró és 67 éve büszkén absztinens addiktológusról kiderüle, hogy néha megiszik egy-két sört?
• Mi lenne, ha a 7867 napja absztinens AA-tagról kiderülne, hogy a 4532. nap másként alakult, mint ahogyan a nagy könyvben meg van írva, sőt, még utána volt két kemény hete?
• Mi történik, ha annak ellenére, hogy fél évet lehúztál egy rehabon, a hazatérés után mégis iszol?

Csalódás és félelem, meg persze a felépített látszatok összedőlése.

A függőség-ipar nem azt kérdezi, hogy mennyivel lettél boldogabb, mennyivel élvezed jobban az életedet, hogyan alakultak a kapcsolataid, hanem csak ezt: ittál vagy nem ittál?

És hát lássuk be, hogy ez a kérdés már azonnal megszégyenít, azonnal nyomás alá helyez, azonnal védekezésre késztet, és azonnal kilátásba helyezi a megvetést arra az esetre, ha esetleg megpróbálnál akkor is őszinte lenni, ha fogyasztottál alkoholt. Akinek van egészséges önvédelmi rendszere, hazudni fog.

És ott van az egész mögött az álszent őszinteség-igény és ájtatos őszinteség-elvárás: a “függő azzal bizonyítja, hogy van benne jó szándék a felépülésre, ha legalább bevallja, hogy ivott, mert mindenképpen őszintének kell lennie”.

Ahogyan a vádlottnak a vádlottak padján: egyik kezed a bibliára, másik a szívedre, és valld be, hogy mennyit ittál, hogy aztán megítélhessünk és kontrollálhassunk. A hozzátartozó, aki elakadt a saját határhúzási és önismereti munkájában, és az addiktológus, aki fél a saját visszaesésétől vagy bizonytalannak érzi magát a tudásában, mind nagyon fontosnak tartja, hogy őszinte legyél.

És mégis, amikor külső nyomásra őszinte vagy, érzed, hogy egyre kisebb leszel.

Felépülni felnőtt ember tud. A felnőtt ember érzékeli a határait, és pontosan tudja, hogy mit akar megosztani a másikkal, és mit nem. Tudja, hogy joga van hazudni a saját lelki életével kapcsolatban, és nem köteles sem a lelki életét, sem a testében történő drámákat kiszolgáltatni másoknak.