A Repülök a gyógyszerrel megrázó, friss és húsbavágó olvasmány. Úgy mutatja be a kábítószerezés közelmúltjának (a szocialista Magyarország) szociális és történelmi összetevőit, hogy egy pillanatra sem téveszti szem elől a droghasználó emberek egyéni szenvedélytörténetét vagy családi, közösségi kontextusát.
“Kötetünkkel nem ítélkezni akarunk, hanem értelmezni az egykori társadalmi jelenséget és annak emlékezetét. Ösztönözni az olvasót arra, hogy továbbgondolja az egyéni és kolletkív történetekben megismerhető, letűnt világokat.” Írják a szerzők: Bajzáth Sándor, Tóth Eszter Zsófia és Rácz József.
Tartalom
A pártállam és a drogkérdés
Van is mit továbbgondolni. A pártállam kipróbált néhány megközelítést a drogkérdéssel kapcsolatban:
- a szocialista ember elégedett, boldog, vagyis nem veszünk a droghasználókról tudomást, szőnyeg alá söpörjük a problémát,
- kriminalizáljuk,
- kommunikáljuk azt, hogy csak a deviáns családokból származó fiatalok drogoznak,
- kezeljük pár hónap alatt elintézhető egészségügyi vagy elmeügyi kérdésként,
- erőszakos módszerekkel próbáljuk leszoktatni a függőket.
És ezek a 40-50 évvel ezelőtti megközelítések mind a mai napig hatnak arra, ahogy laikusként a drogozáshoz, droghasználathoz, függőséghez és leszokáshoz viszonyulunk. A kötet szerzői három év intenzív kutatómunkája után (levéltári kutatások, rendőrségi jelentések, interjúk sorozata), egy alapos és mindenki számára befogadható könyvvel rukkoltak elő. Bár egyes olvasóknál az itt-ott fellelhető tudományos mondatfűzések, másoknál pedig Bajzáth punkos elbeszélésmódja, nyelvhasználata csaphatja ki a biztosítékot.
A történeti áttekintés rövid, célirányos, fotókkal illusztrált. Hová pozícionálta a drogkérdést a pártállam? Mikor kezdtek el egyáltalán foglalkozni a droghasználat problémájával? Hogy próbálták szőnyeg alá söpörni az egész ügyet? Hogyan próbálták leszoktatni a droghasználókat? Meddig kezelték rendészeti kérdésként az egészet? Hogyan, miként hallgatták el vagy kommunikálták a drogozással kapcsolatos eseményeket a korabeli sajtóban?
Mit tudunk meg a korabeli droghasználókról?
A ‘70-es, ‘80-as évek droghasználói szipuztak, vagy különböző gyógyszereket szereztek legális, félig vagy teljesen illegális módszerekkel. Később, amikor már a gyógyszerekhez nehezebben lehetett hozzájutni, a mákból főzött tea + Noxiron kombó lett az egyik legnépszerűbb drog. Esetenként külföldről is érkezett marihuána, LSD, de nagy mennyiségben nem lehetett hozzájutni ezekhez a szerekhez. A könyvben megszólaltatott droghasználók arról beszélnek, hogy ebben az időszakban még nem volt nagy biznisz a drogszerzés, drogterjesztés, amit megszereztek, haverilag szétosztották. Ettől függetlenül a rendőrség igyekezett keményen lecsapni azokra, akik recepteket hamisítottak, drogoztak.
Szabó László “Abigél” volt az első olyan figura, akit droghasználat és közokirathamisítás miatt börtönöztek be még a ‘70-es években. Abigél elég izgalmas figura, mint Mr. Berger a Hair-ből, karizmatikus, szép ember extravagáns cuccokban, aki már puszta megjelenésével rombolja a szocializmust. Zenél, rajzol, drogozik. Bajzáthon kívül ő az egyik ritka kivétel, aki még él ebből a közegből.
A ‘90-es évek elején, amikor a magyar piacon megjelentek a klasszikus drogok (marihuána, heroin, kokain, lsd), és komolyabb pénzek mozdultak meg egy-egy drogügylet kapcsán, pillanatok alatt alakult át a droghasználók, dealerek viszonyrendszere. Már nem laza haveri társaságok, hanem szervezett bűnözők foglalkoztak a terjesztéssel. A droghoz kapcsolódó bűnügyek sem a recepthamisításról vagy az illegális teafőzésről, kendertermesztésről szóltak, hanem rablásról, fenyegetésről, emberölésről. Ezzel az időszakkal amúgy nem foglalkozik részletesebben a kötet, de az egyes élettörténetek, interjúk átlógnak a ’90-es, 2000-es évekre.
Egy brutál jól megírt drogsztori: Repülök a gyógyszerrel
A könyvben van egy összefüggő sztori, Bajzáth Sándor írja le E/1-ben az élettörténetét, a droghasználathoz fűződő viszonyát. A legtöbb prózaíró a fél karját odaadná egy ilyen szövegért. Egyszerre intelligens és nyers, gyönyörűen bontakozik ki belőle a nyolcvanas-kilencvenes évek közege és egy önismeret, egy önmegismerés története.
Bajzáth sztorija tömör és részletes. A történeteket is nyersen tálalja, nem magyarázkodik, nem keres kifogást. Az elbeszélő kiváló érzelmi manipulátor, ügyes szervező, IQ-ja és EQ-ja is az átlagosnál magasabb. Az intellektus fényét mintha az elbeszélés faékegyszerűségével próbálná leplezni. Nyílegyenes mondatok, ismétlődések nélkül, tényleg mintha ott lennénk a fickóval szemben. A leépülés és a felépülés története a családi, társadalmi kontextussal együtt válik izgalmassá. Az anya és a nevelőapa jól keres, fodrászüzletük van a Váci utcában, a srác jól tanul, intelligens, sokat olvas, kifinomult a zenei ízlése.
Már ez a családi helyzet is felülírja az akkori rezsim hivatalos képét a drogos rossz családi körülményeivel kapcsolatban. Bajzáth és Abigél története persze nem csak a család szempontjából mutat rá a rendszer merev hozzáállásának hiányosságaira. Ahogy azt sejteni lehet, a fenyegetések, a korrupt bírósági döntések, a felfüggesztett börtönbüntetések, a ráhagyó viselkedés vagy a kényszerkezelés nem visz közelebb a felépüléshez.
És jönnek a durvábbnál durvább helyzetek, a 80-as évek kisstílű gyógyszerhamisítása nagyüzemi máktea bizniszbe csap át, majd a ‘90-es évekre határokon átívelő, tudatosan adminisztrált nemzetközi vállalkozássá fejlődik. Az osztrák-magyar gyógyszerhamisítás irányítója, a közép-európai Breaking Bad főszereplője az ujja köré csavar mindenkit. Ha nagyon megszorul, némi szülői protekcióval, odahatással kimászik a szarból, hogy aztán még mélyebbre süllyedjen benne.
A leszokás, a felépülés újra meg újra kudarcba fullad, ezeket a kudarcokat is nyers önismerettel vágja arcunkba a punk stílusú elbeszélés. Van amúgy egy csomó izgalmas nyelvi megoldás, metafora, például amikor Bajzáth megszemélyesíti az elvonást: “Meg jön egy izzadság, nem a szúrós izzadság, hanem egy egészen speciális szaga az elvonásnak. Olyankor fura szagot éreztem a levegőben. Beleszippantottam, és éreztem, ez már az elvonás. Mondtam: na, szia, itt vagy? Amikor mákteáztunk, és éreztem, jön az elvonás, akkor meg húztam az időt, mintha ki akarnám élvezni a szenvedést.” (121.)
Vagy az ilyen mondatok:
Azt szokták mondani, nincs akaratereje egy függőnek, ez nem igaz, nagyon nagy akaraterő kell ahhoz, hogy napról napra túlélj. De amíg a függő nem ér el egy mélypontra, addig nem tud változtatni, addig nincs akaratereje. (129.)
“a terápia azért volt jó, mert annyi nemet életemben nem kaptam. Egy függő az állandóan a szükségleteire blazírozik. És nemet mondtak. És ott pedig hozzányúltak a családi kapcsolatrendszeremhez. Lehívták a szüleimet családi konzultációra. A két és negyed évig voltam lent és a vége felé kezdtek el foglalkozni azzal, hogy én milyen egészségtelen szimbiózisban vagyok anyámmal.” (136.)
Az ellenállás anekdotái
A kötetben sokféle szöveggel találkozunk. Az E/1-ben elbeszélt drog- és élettörténetek mellett van rabló-pandúr párbeszéd, amiben egy korábban drogügyekkel foglalkozó rendőr és egy felépülő drogfüggő, Bajzáth beszélgetnek. És ezeket a nyers interjúkat követik a patkolt szociológiai, történelmi, filozófiai, nyelvfilozófiai és irodalomelméleti fejtegetések.
Különösen izgalmasak azok a szakaszok, ahol a függőkkel folytatott interjúk egyéni humorával, iróniájával és narratív technikájával foglalkozik a könyv. Vagyis azzal, hogy mire lehet következtetni abból, ahogy a droghasználók elmesélik a különböző történeteket.
A drogsztorikban vannak ismétlődő motívumok, illetve olyan egymáshoz feltűnően hasonlító sztorik, amiket többen is elmesélnek saját élettörténetük részeként. Ezek a sztorik sokszor filmszerűen, gyors snittekkel, a linearitás vagy az ok-okozati szabályokat felrúgva követik egymást. A sajátos csattanókkal végződő drogos “anekdoták” funkciója a közösségteremtés, a többségi társadalom anekdotahagyományától független saját törvényszerűségek mentén működő történetek újramondása.
Ne felejtsük, a ‘70-es, ‘80-as években járunk, a drogozás nem egyszerű addikció, hanem karakteres rendszerellenesség. A szerhasználók teljesen eltérő társadalmi osztályokból érkeznek, mégis kialakul egy sajátos identitás. Bajzáth például úgy határozza meg magát, mint értelmiségi drogos.
Ehhez a droghasználó identitáshoz beavatottnak kell lenni. A droghasználatba való bevezetés, beavatás összekapcsolódik egy alternatív tudással. A pártállami valóságmagyarázat alternatívájaként egy masszív, ellenálló valóságértelmezést nyújtanak az underground zenék, filmes és irodalmi alkotások, ezeknek a műveknek az ismerete, idézése, ismétlése is legalább annyira fontos identitásképző összetevői ennek a szubkultúrának, mint máktea főzés know how-ja.
“Mi elutasítottuk ezt az Omegás Gammapoliszos, Neotonos, sehová sem vezető, teljesen bugyuta világot.”(109.) Ezek az emberek semmiképp sem akarnak a többségi társadalom kódrendszere szerint élni, helyette egy izgalmas underground perspektívát kapunk, a divattervező Király Tamással, Csáth Géza Ópiumával, zeneileg pedig ETA, Spions, URH, Kontroll Csoport, VHK, Európa Kiadó, Sziámi, Neurotic, később DJ Palotai és a helyszínek: Tilos az Á, Fekete Lyuk etc.
Persze ezt a vonzó valóságalternatívát sötétre festi a szenvedés, a kilátástalanság, a barátok halála. Ezeknek a haláltörténeteknek az elbeszélésében is ott van a sűrítés, az anekdotajelleg, a tudatos punk slendriánság. De mégis brutális, hogy a 90%-a már rég nem él azoknak az embereknek, akik Bajzáth vagy Abigél kortársai, haverjai voltak. Épp ezért nagyon fontos, hogy a felépüléstörténetek hangsúlyos szerepet kaptak a könyvben. A szembesülés, a kilábalás egy jóval nehezebben teljesíthető valóságalternatívát nyújt. Motiváló, felszabadító a felépülés folyamata felől olvasni Bajzáth vagy Abigél történetét.
Kinek ajánljuk?
Függőnek, családtagnak, barátnak, érdeklődőknek, és mindazoknak, akik nem hiszik el, hogy a pokol legmélyebb bugyraiból is vezet út kifelé. A Repülök a gyógyszerrel okos és zsigeri könyv. Mindenkinek el kell olvasnia, aki többet akar tudni a függőség személyes és társadalmi összetevőiről.
Vélemény, hozzászólás?