A Flashback elsősorban nem arról szól, hogy miként tesz tönkre egy embert a kábítószer, hanem arról, hogy mit teszünk (vagy nem teszünk) magunkkal és egymással, aminek következményeként függők leszünk. Miközben Orsolics Zénó elbeszéli a saját függőségtörténetét, arra világít rá, hogyan sivatagosodik el érzelmileg egy kívülről működőképesnek tűnő család. Egyben egy csodálatos felépüléstörténet, fejlődésregény is a Flashback.

Flashback: te melyik szerepekbe kényszerülsz?

Orsolics igyekszik pontosan leírni a családi működést már egészen a kezdetektől. Reális képet kapunk arról, hogy milyen pozitív és negatív vetületei voltak annak, ahogy a szülei viszonyultak egymáshoz, hozzá és a függőséghez. Budapest falusias külvárosából egy lakótelepre költöznek, Zénót nem motiválja a tanulás, de közben van érzéke a művészetekhez, rajzolgat, zongorázni tanul. Az apa lépdel előre a katonai pályán, az anya is folyamatosan gürizik, nincs igazán idejük, figyelmük arra, hogy foglalkozzanak vele. Ahogy a lakótelepen kialakuló haveri kör tagjai is kallódnak: “Szinte teljesen magunkra voltunk hagyva. Senkit nem érdekelt, hogy mit csinálunk.” 

Nem tudta kommunikálni a szülők felé, hogy mi történik vele. Kis korában a zongoratanár szexuálisan bántalmazta, de ahelyett, hogy elmondta volna a szüleinek, egyszerűen abbahagyta a zongorát. Vagyis ebben a látszólag funkcionáló családban nem volt tere a beszélgetésnek. Pláne, hogy abba a férfiszerepbe, amiben az apa éli mindennapjait, nem is fér bele, hogy akár ő, akár a fiai az érzelmeikről “picsogjanak”. A szorongás vagy a problémákon való kattogás nem egyeztethető össze ezzel a képpel. 

Orsolics Zénó sokat gondolkozik és ír a szerepekről. Arról, hogy milyen pozícióba, viselkedési rendszerbe kényszerül egy férfi (ne sírj, ne mutasd ki az érzelmeidet) és ennek következtében milyen kisülési utakat választhat magának (zabál, iszik, verekszik). A droghasználat egyik oka épp az önbizalomhiány, a szorongás. És ezeknek feloldására kiválóan lehet használni a különböző szereket.   

Zénó drogfüggővé válik, az apja alkoholista lesz. A párhuzamosságot többször kiemeli a szerző és az is érdekes felismerés, hogy csak Zénó drogfüggéséből lesz „ügy”, a katonai pályán előretörő apa alkoholizmusára nincs társadalmi figyelem.

Amikor a családod szembesül a függőségeddel

Amikor a család először szembesül azzal, hogy Zénó drogozik, “hadjáratot” indítanak, elviszik különböző szakemberekhez, gyógyszereket kap, kórházba fektetik, de minden hasztalan. Csak a testével foglalkoznak, a lelkével nem, vagyis nem próbálnak meg rájönni, hogy függőségének mi a gyökere. Itt még Zénóban sem született meg a döntés, hogy le akar állni. Ahogy sok más addikciós történetnél, itt sem működik a kívülről erőltetett segítség, akkor sem, ha a jószándék vezérli a családot és a szakembereket. 

A belső és a külső élet egymással párhuzamosan zajlik. A külső életben Zénó jogsit szerez, elvégzi a technikumot, a belső életében pedig egyre dominánsabbá válik a heroin. Először csak a saját dolgait adja el, aztán a szülei ékszereit, porcelánját. A családtagok “az egyik kezükkel segíteni próbáltak, a másikkal meg igyekeztek megvédeni magukat tőlem”. (37.) 

Zénót végül elküldik hazulról, rohamosan romlik az állapota, mindent elad, lefogy, próbál dealerkedni, kisebb bűncselekményeket követ el, haveroknál húzza meg magát. Aztán eljön az a pillanat, amikor az utcán találja magát, már a kukából kajál. Akkor belátja, hogy vagy meghal herointúladagolásban, kinyírja magát más eszközökkel, vagy megpróbál önszántából leszokni.

Amikor tényleg le akar szokni, az anyját keresi meg, vagyis visszatér(het) a családhoz, de most nem a család akarja őt megmenteni, hanem ő maga dönt úgy, hogy segítséget kér. Elmennek az anyjával egy egyházi rehabra, ahol figyelemmel fordulnak felé, de jelzik, hogy tele vannak, 2-3 hónapig sajnos még nem tudják fogadni.

Ez is egy kétségbeejtő helyzet: végre meghozod a döntést, hogy leszoksz, erre újabb kínzó heteket kell várnod arra, hogy bekerülj a rehabra. És a bekerülés is brutál nehéz, gyógyszerek és drogok nélkül kell elviselni az elvonás napjait, heteit.  

A leállást és megtérést követő flashbackek 

Piszok nehéz a megtérésről pontosan és pátosz nélkül írni. A Flashback leírása őszinte, nem tesz úgy az elbeszélő, mintha a leszokás és a megtérés egyszeri, végleges és radikális esemény lenne, aminek során a totálisan rossz drogosból makulátlan angyal lesz. A rehabon töltött hónapok komoly tanulsága az is, hogy bár jó útra tért, a korábban elkövetett vétségekért mégis felelnie kell. Bírósági idézések és végzések formájában utóléri a múltja, amikor ő már kifelé mászna a függésből és a függőséghez kapcsolódó körülményektől.

A függőséggel kapcsolatban kétféle iskolát különböztet meg a szerző. Az egyik betegségként kezeli a függőséget, vagyis csak úgy tudsz leállni, ha egyáltalán nem kerülsz kapcsolatba a szerrel. Ez a radikális zérótolerancia.

A másik iskola ezzel szemben azt állítja, hogy a függőség egy mentális probléma, amiből meg lehet gyógyulni. Az alkohol- vagy a droghasználat a diszfunkcionális család tünete. “Általában a szenvedélybeteg a legérzékenyebb, és az ő viselkedése jelzi, hogy komoly baj van a családban. Ha vissza tudja vezetni, hogy mi miért történt, akkor megtanulhat józanul élni.”   

A rehab végén Zénó munkát talál, összeköltözik a családjával és jön egy kemény év. Bíróságra kell járnia, dolgozni, eltartania magát. És visszaesik, újra belövi magát. A visszaesés ellen őszinteséggel védekezik, vagyis nem kezdi el az önvádlás-önmentegetés és az apró hazugságok finom hálózatának kiépítését, hanem szembesíti magát.

A külső és a belső élet lassan egymásba fonódik, Zénó a munkáját gondosan végzi, párt talál, családod alapít, és egyre közelebb kerül a segítőszakmához. A könyv további erénye, hogy részletesen ír a segítőszakma folyamatáról, az intézmények alakulásáról. Milyen változásokkal kellett szembesülniük az évek során? Mennyiben mások azok a kamaszok, fiatalok, akik a 2010-es években kerülnek rehabra, mint azok, akikkel a 90-es évek végén, 2000-es évek elején kellett dolgozni? Hogyan írták át a drogpiac működését a folyamatosan megújuló dizájner drogok? Mit tud tenni ezzel a jelenséggel egy segítő? Arról is ír, hogy vélhetően egy évtizeden belül kevésbé kell majd a drogfüggéssel foglalkoziuk a szakembereknek, azonban egy olyan jelenségre is felhívja a figyelmet (már 2017-ben), aminek a hatását már a saját bőrünkön megtapasztalhatjuk: “Az igazi, globális probléma egy évtizeden belül a viselkedési függőségek garmadája és azon belül is a közösségi oldalakkal kapcsolatos függőség lesz.”

A szemtől szemben című fejezetben szinte szó sem esik a drogokról szól, sokkal inkább a család működéséről szól. Hogy a terápia helyszínén valójában nem a függőség veszélyeit ecseteli a szakember, hanem családi beszélgetéseket moderál.

Orsolics Zénó aprólékosan mesél az életéről, az egyes események tanulságát igyekszik levonni. Fontos, hogy a felépülést és a megtérést követő életszakaszok kínos, kellemetlen eseményeiről is képes őszintén beszélni. Az összbenyomásunk nem az, hogy lám, milyen romlott drogos voltam és most egyszeriben egy tiszta életű, szent ember vagyok. Sokkal inkább olvasunk egy folyamatosan küzdő emberről, aki nem fél szembesülni a saját botlásaival.  

Összetett a családjához való viszonyulás is. Igyekszik reális képet mutatni arról, hogy milyen érzelmi és kommunikációs hiányosságok okozhatták az ő érzelmi elbizonytalanodását. Közben arról is ír, hogy milyen pozitív reakciói voltak akár az apjának, akár az anyjának. A család fáziskéséseiről is pontos képet kapunk. A szülők csak akkor fogják fel, hogy a fiúk droghasználó, amikor az anya rányit Zénóra, amint vénásan lövi magába a heroint.   

A Flashback cím amúgy több szempontból is telitalálat. Egyrészt utal arra a jelenségre, ahogy a drogélmény (pl. lsd) akár évekkel később is képes beütni és olyan hallucinációt okozni, ami megkérdőjelezi a valóságtapasztalatot. És arra is utal, hogy a leállás vagy a megtérés nem egy lineáris folyamat, sem a függőben, sem a környezetében. Hogy mindig vannak megkésett felismerések, elcsúszott értelmezések. Hogy bár leálltál, a korábban elkövetett események következményei utolérhetnek (pl. a rendőrségi ügyek). Hogy a visszaesés nem a kudarc jele, hanem a folyamat, a küzdelem része. Hogy fontos felismerni, mit rontott el, mit okozott a családod, de nem érdemes beleragadni a haragba, főleg, ha időben megcsúszva lépéseket tudsz tenni feléjük, lépéseket tudnak tenni feléd. 

“Egy szenvedélybeteg ezen akar túl lenni, azért van szüksége nyugtatóra, alkoholra, kábítószerre, hogy elnyomja a rossz érzéseket. Egy felnőtt kliensem beszélt arról, hogy amikor minden rendben van, egyáltalán nem kívánja az alkoholt, a családja viszont azt mondja, hogy alkoholista. Nagyon jól fejezte ki a megoldást: “meg kell tanulnom önmagamat működtetni, amikor nem mennek jól a dolgok” S ez általában az érzelemszabályozásról szól.” 86. 

Kinek ajánljuk ezt a könyvet?

Ami talán meglepő, hogy a Flashback végül elsősorban nem a drogokról beszél, hanem az ember érzelmi működéséről gondolkodik. Pontosabban arról, hogy mi történik velünk, ha nem tudjuk az érzelmeinket felismerni, kommunikálni akár konfrontáció árán. És ha a családban nem találunk mintát az érzelmi kommunikációra, akkor még egy látszólag működőképes családstruktúrán belül is szükségét érezhetjük, hogy más úton kezeljük a haragot, csalódottságot, a szorongást.

A Flashback az a könyv, amit nem csak a droggal közvetlenül érintetteknek vagy a szűken vett környezetüknek érdemes elolvasni, hanem mindenkinek, aki gyerekekkel, fiatalokkal dolgozik, családja van.